Amikor én rátaláltam a BTS-re, eleinte nem szerettem őket, de én akkor csak a debütáló lemezüket ismertem. Aztán, mivel mindig érdekeltek az okos idolok, mint egy példaképek után kutatva néztem meg Kyuhyun (Super Junior) miatt egy Running Man részt, amiben lenyűgöző tudásbeli beharangozás után előfutott a színfalak mögül az akkor még Rap Monster néven futó Namjoon, lazán, bájosan mosolyogva és szerényen nevetgélve a műsorvezetők ámuldozásán, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy... Itt valami több van, e műsor alapján nem lehet az a Bangtan, amit én korábban feltételeztem róluk. Úgyhogy kikötöttem a Dope számuknál, amit akkor adtak ki... És menthetetlenül beleestem a hangzásba. Az az igazság, hogy akkor már érdekelt a banda, mivel elég sokan a hazai k-pop fandomban őket hallgatták, illetve minden második műsorban hallottam bevágva részletet a Boy In Love című számukból, amit addig nem ismertem. Végül hosszas keresgélés után gondoltam át a dolgokat: ki is játszott ilyen zenét? Hát a BTS! És ott volt, ki is dobta a lejátszó egyből a hónapok óta keresgélt számot. Nem mondom, hogy egyből rajongó lettem, vagy hogy ők lettek rögtön a kedvenc bandám. Nem, köszönöm, megvolt a magam Bigbangje, az Infinite-em és még jó pár banda, akiket hallgattam. De minden út Rómába vezet. Ahol fellépett az Infinite, ott fellépett a BTS is. Amikor okos idolokról olvasgattam, feldobta Namjoon zseniális elméjéről a videókat az oldal, én pedig csak lenyűgözve néztem őt. Olyan akartam lenni, mint ő, habár egyébként Jungkook tetszett a fiúk közül. Szépen lassan váltak az életem részévé.

Emlékszem azonban a váltásra. Megtaláltam Steven Deng, egy "first time listening to k-pop" (első k-pop hallgatás) videóját, aki akkor kezdte a k-pop videók gyártását. Steven ezután rögtön rajongó lett, én pedig minden feltöltését örömmel néztem. Egy nap aztán a 2015-ös egyik év végi koreai műsor fellépését tette fel. Akkor lettem az, aki ma vagyok, ha nagyon drámai akarok lenni. A BTS a SHINWA együttes Perfect man című számát énekelte és táncolt rá, de Steven a BAP - Feel so good című dal refrénjét vágta alá. A videó csak Jimin táncát mutatta, amiben akkor neki vörös haja volt. Steven nélkül talán sosem kattintottam volna egy olyan videóra, amiben pont Jimin volt, hiszen akkor ő még annyira nem fogott meg. Látni őt táncolni valahogy annyira földöntúli érzés volt. Áh, így is lehetett mozogni? Annyira együtt élt az egész koreográfiával, hogy még az arca is táncolt, és habár korábban is k-popper voltam, ilyen szintű perfekcionizmust nem láttam még. Persze bevallom, tetszett is a fiú a vörös hajával meg az elképesztő mozdulataival, de nekem sosem ezen volt a hangsúly. Nem, én az ő mozdulatait leginkább inspirálónak találtam. Akkor voltam végzős a gimiben, mindenképpen a színötösre pályáztam a jegyeimben is és az érettségin is ez volt a cél. Emlékszem a kis reggeli rituálémra. Reggeli, öltözés, smink, Jimin videója, bepakolás, indulás a suliba. Minden reggelt azzal indítottam, hogyha Jimin egy ilyen táncot megtanult ilyen tökéletesre, én is ilyen tökéletesen szeretném a saját feladatomat csinálni, ami akkor a tanulás volt. Nem tudom, mikor jött el a pillanat, amikor nem csak Jimin meg Namjoon voltak azok a bandából, akiket egyáltalán meg tudtam egymástól különböztetni, de aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy tudok mindenkiről mindent, amit egy rajongó tudhat. A BTS akkor azért volt különleges, mert nagyon sok tartalmat adott. Twitter, Run, Season's Greetings, zenei műsorok, mindenféle valóságshow, Problematic Men és sorolhatnám. Minden évben rengeteg új dal. Egy éppen futó sztori a klipjeik világában, ami mindenki fantáziáját izgatta, és milliószámra gyártottuk rájuk a teóriákat. Lefoglalt. Egy kicsit mind Sherlock-nak érezhettük magunkat, amikor sikerült helyesen megfejteni egy-egy motívumot a klipekből. Ha zenét akartam hallgatni, ott volt a BTS. Ha olvasni akartam, ott volt a rajongók által írt több ezer történet az angol oldalakon. Ha nézni akartam valamit? Mindig volt új tartalom. Nem telt el úgy azóta nap az életemben, hogy ne foglalkoztam volna velük. A zenéjük olyan sokrétű volt, hogy minden hangulatomhoz találtam számot, minden keresőszóra találtam fanfiction történeteket. Nem is vágytam másra. Valahol tudtam, hogy ez AZ a banda! Ezért is voltam ekkor elég bátor fancuccokat rendelni a banda nevével, hisz tudtam, hogy nem évül el ez a dolog.

Ha pedig ennyi időt töltesz bizonyos emberekkel, nem csak rajongsz értük, hanem meg is szereted őket. Az ő sikereik az én sikereim voltak, az ő bánatuk az én bánatom. Minden sérülésük nekem is fájt. A nehéz idők pedig valahogy közelebb hoztak minket egymáshoz. Amikor a személyes életemben semmi sem volt a helyén, ők voltak az egyetlenek, akik miatt őszintén tudtam mosolyogni, nevetni. Amikor motiváció kellett, ott voltak a szavaik és a dalszövegeik. Na, meg elég volt csak rájuk néznem, hogy lássam a szorgalom kifizetődését. A Fire klipje az írásbeli érettségi előtti estén jelent meg, és tudtam, hogyha azt meghallgatom, jól fogok teljesíteni. "Live your life. It's yours anyway." (Éld az életed. Úgyis a tiéd.) A szóbeli előtt egy-két héttel jött ki a Save me, ami rögtön a kedvencem lett. Olyan egyszerű volt, olyan naturális. Csak pár srác utcai ruhákban még csak nem is szép időben vagy lenyűgöző háttérrel előad egy olyan tökéletes koreográfiát a homokban ugrálva, egy olyan szép számra, mint a Save me...

"I want to breathe, I hate this night I want to wake up, I hate this dream I’m trapped inside of myself and I’m dead" (Lélegezni akarok. Utálom ezt az éjszakát. Fel akarok ébredni. Utálom ezt az álmot. Önmagamban ragadtam és halott vagyok.).

Mi mást várhattam volna még? Azt hallgattam tanulás közben, néha napi tíz óránál is többet, akkor nagyon átéreztem a sorokat. Save me! (Ments meg!). Ekkor fogott meg Suga. Nem tudom, miért pont ott vagy hogy miért nem tűnt fel előtte Yoongi, de valahogy rápályázott a bias wrecker pozícióra. Mondjuk, hogy részben a Bangtan motiválásának köszönhetően, mindent elértem a tanulásban, amit szerettem volna, és be is iratkoztam koreai nyelvtanfolyamra, hogy végre valami olyat tanulhassak, ami érdekel is. Emiatt találkoztam veled is, ami szintén egy fontos pontja az életemnek és a BTS iránti szeretetemnek. Akkor indult az első k-pop buli, az akkor tényleg feltörekvő BTS-szel és EXO-val a középpontban. Előtte néhány nappal jött ki Yoongi mixtape-je, amit sosem fogok elfelejteni, milyen volt elsőre hallgatni. Elképesztő. Elképesztő még most is. Tényleg olyan szerencsés vagyok, hogy abban a korban élhetek, amikor ők is? Persze akkor jókat bulizgattunk Agust D-re és az akkor debütált Blackpink számaira, de aztán megismertem a The last című dalt is a mixtape-ről. Egy dal, ami depresszióról szól, céltalan és vergődő fiatalakról, a fenébe is, Yoongiról. Ezért vagyok a leghálásabb a BTS-nek. Nem csak zenét szereznek, de történetet írnak. Nem csak azt hallom a zenéjükben, mennyire vágynak a lány után, mennyire szeretik őt, baby így, baby úgy. Persze, nekik is vannak szerelmes számaik, de hé, ki kezdte még olyan nyitószöveggel a karrierjét, hogy "I want big house, big cars, big rings but I don't have any big dreams" ? (Nagy házat, nagy autókat és nagy gyűrűket akarok, de nincs semmi nagy álmom.) Nos, a BTS megtette. És ki írna olyan dalszöveget, amiben megmutatja a gyenge pontjait?

"On the first visit to psychiatric ward (Az első látogatásra a pszichikai klinikára)

My parents came up with me (A szüleim is eljöttek velem)

We listened to the consultation together (Együtt hallgattuk a konzultációt)

My parents said they don’t truly understand me (A szüleim azt mondták, nem igazán értenek engem)

I don’t understand myself well either (Én sem értem magam annyira)

Then who would understand? (Akkor ki értene?)

Friends? Or you? Nobody knows me well" (Barátok? Vagy Te? Senki sem ismer jól engem )

A BTS megtette. Ha kérdésem van az életről, rengeteg választ kapok az ő dalszövegeikből. Ahogy leírják a saját problémáikat, rájövök, hogy nem vagyunk olyan nagyon mások. Ők is csak pár huszonéves, akik próbálnak kiteljesedni. Nem ringatnak abban a hitben minket, hogy az életük, még ha hírességek is, tökéletes. Ők is kiégnek néha, néha az egészhez nincsen kedvük, ők sem tudják még, mit szeretnének igazán az élettől vagy hogy kik ők egyáltalán, de nyújtottak felénk egy kezet, és azt mondták, "Hé, rendben van, hogy bizonytalanok vagyunk, de itt a jobbom, ragadd meg, ketten együtt erősebbek leszünk, sétáljunk végig együtt ezen az úton, amíg meg nem fejtjük a világot." Talán ez a legszebb az egészben, hisz tudom, hogyha együtt végig is megyünk majd ezen az úton, és én el szeretném engedni a kezüket, ők azt is mosolyogva fogadnák. "Gratulálunk, hogy felnőttél, pici Army, és már nincs szükséged ránk." Habár nem hiszem, hogy ez az idő valaha is el fog jönni...

És hogy mit adott a BTS? Elfogadást mások felé. A k-pop kultúra nem volt olyan elfogadott korábban itthon, mint most, és különben is, még most is alig találok embereket, akik megértik ezt az egészet. Ez is csak erőt adott. Merj különcnek lenni akkor is, ha mindenki mást hallgat és mást szeret, mint te. Ne hagyd ott a kedvenceid. Barátokat is találtam. A mai napig, ha megszólítok egy BTS kitűzőt viselő lányt, az biztosan boldogan vigyorogva fogja fogadni a köszönésemet, még ha csak addig is jutunk el a beszélgetésben, hogy "hé, ki a biasod?", aztán mindketten rohanunk tovább a dolgunkra. Közösség alakult ki belőlünk programokkal, csoportokkal, wattpados olvasó-írótáborral. Így találtam közeli barátokra is. Jó emlékeket kaptam. Ha mosolyogva akarok visszagondolni az életemre, biztos eszembe jutnak a k-pop bulik, a legjobb fanficek, a napok, amikor az új albumokat vártuk, amikor hajnalban vártuk az amerikai műsorokban a BTS idejét, amikor Agust D-t hallgattunk éjszaka egy budai parkban, amikor először nyertük meg az év előadója díjat, amikor Billboard-ot nyertünk, amikor csak posztoltak a fiúk, amikor élőztek, amikor először írtam én is fanficet. Segítettek komoly döntéseket is meghozni az életemben. Segítettek túlélni nehéz helyzeteket. Velem maradtak, amikor a barátok lemorzsálódtak, amikor mindenki túl elfoglalt volt a saját életével, és nekem ők maradtak az egyetlenek. Olyanok, mint a sötét ablakon besütő első napsugár. Olyanok, mint a jó barátok. Szinte beszélgetni tudunk, és néha akaratlanul is azon kapom magam, hogy gyorsan el akarom újságolni valamelyiküknek a hírt, amit hallottam, vagy ami éppen történt velem, aztán rájövök: nem is ismerjük egymást. És ez olyan hihetetlen.

És hogy miben érzem én a BTS sikerét a fülbemászó slágereken kívül? Abban, hogy adnak. Annyi mindent adnak, hogy mi is adni akarunk nekik, és mégsem tudunk soha visszafizetni nekik mindent. Emiatt szavazunk annyit minden díjátadón, ezért próbálunk meg minden jött-ment embert k-popper-ré tenni. Mert próbáljuk visszafizetni az adósságot. Szerintem sokan ezt sem érthetik meg. Milyen adósság? Viszont amikor a Yoongi dalai alatti kommentszekciót olvasom, vagy akár a BTS-ről beszél valaki a Twitteren, és olyanokat mesélnek, hogy hogyan változtatták meg az életüket, vagy épp hogyan mentették meg azt. Vagy hogy hogyan szerették őt, amikor meghalt valakijük, amikor mentális betegségben szenvedtek, amikor bántalmazták őket. A BTS egy mentőöv. Egy kis sziget számunkra, amit senki nem vehet el tőlünk. *szip *