Fiatalkori levelem mindenkihez
Sziasztok.
Ma volt egy nagyon rossz álmom. Ennek következtében elég rosszul ébredtem, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért álmodhattam ezzel a személlyel. Aztán eszembe jutott, hogy még megvan a telefonomon az a levél, amit 19 évesen írtam a gyerekkoromról. Nem igazán tudtam akkor, hogy kinek írom, csak elkezdtem írni, és jöttek a szavak egymás után. Nagyon nehezen emészthető téma, és senki nem mer erről beszélni. Miért nem? Nem tudom. Én viszont arra jutottam, hogy megosztom veletek, annak reményében, hogy párótoknak kicsit talán sikerül kinyitnom a szemét, hogy mi is folyik körülöttünk a mindennapokban. Előre szólok, hogy nem valami vidám, úgyhogy ha nem akarod elolvasni, még most kattints el innen.
Azoknak, akik pedig itt maradnak, bocsánat. De ez a valóság. Nekem gyerekkoromban, és sok más gyereknek ezekben a pillanatokban is.
Hallom és látom, de nem akarom elhinni. Ott állok és csak arra tudok gondolni, hogy hogyan segíthetnék neki. Még egy pofon. Arcán könnycsepp gördül. Már nagyon piros az arca. Én még mindig csak állok. Segíteni akarok neki, de nem megy. Nem mozdulok. Ordibál. Ő sír. Fél. Látom rajta, hogy fél. A szeme másmilyen. Rám nem így szokott nézni. Rám mindig mosolyog, néha felkuncog. Amikor rám néz, látom a kalandvágyat, az érdeklődést és a boldogságot. Koppan a falhoz. Én nem mozdulok. Nem is bírok odanézni, de nincs más választásom. Felsikolt. Puffan az ajtó. Ellöki. Elesik. Az ágy széle beleáll az oldalába. Felnyög. Nem sietnek a segítségére. Leszidja. Ismét lendül a kéz. Újabb pofon. Felnyög. Sír tovább. Én még mindig csak állok. Rám néz. Fájdalommal tölt el, hogy így kell látnom. Elkapja tekintetét, hiszen újra nyúl felé a kéz. Ujjai a hajába akadtak és megrántotta. Zokog. Ordít. Lendíti a lábát. Rúg. Célba talál. Sír. Feltápászkodik. Lendít. Üt. Újabb vörös folt. Elindul. Megrántja. Még mindig állok. Ismét elindul. Ezúttal sikeresen. Siet. Zokog. Eltűnik. A konyhában van. Csattanás. Anyám rohan. Felkiállt. Sír. Ezúttal ő. A nevét ismételgeti újra meg újra. Utálom ezt a nevet. Nem látom őket, de még mindig állok. Nézek, de már nem látok. Hallok, de bár ne hallanék.
Én ezt naponta éltem át. Ma már nem bánthatnak, mert Önálló vagyok, de nem mindenki olyan szerencsés, mint én. Lássunk is kérlek, ne csak nézzünk. A családon belüli erőszak ott van körülöttünk, és bármilyen szomorú is ezt hallani, most is épp csattan egy pofon valaki arcán...
