Hogy hogyan is ismertem meg a BTS-t? Nem egyszerű, de nem is annyira rögös úton, mégis, tudatlanul majdnem egy év volt. Tudatosan viszont körülbelül 4-5 hónap. Furcsamód, épp akkor léptek be az életembe, amikor a legnagyobb bonyodalmak kezdődtek, és mikor a legjobban összekuszálódott körülöttem minden. Mintha a fentiek azt mondták volna “Tessék - igaz, sok rossz fog most történni - , de ők ott lesznek és támogatnak mindenben”.

Még épphogy csak ismerkedtem a műfajjal, a tudásom kimerült PSY, EXO és a Bigbang triónál. Az akkori legjobb barátnőm benne volt a k-pop világában, ő is ARMY volt. Sajnos azóta felhagyott eme mivoltjával. Szóval ő mindig mutogatott ezt-azt. Ennek ellenére nem igazán szerettem a BTS-t. Igaz, soha nem is néztem utánuk, de nem is érdekeltek még akkor. Tökéletesen megvoltam az EXO-val, azt hittem, ennél úgyse megyek tovább. Ezelőtt nem sokkal költöztünk, ráadásul külföldre, így nem meglepő, hogy a zenébe és az animékbe fojtottam minden érzésem. Az akkori érzéseim... Hát enyhén szólva dühös, szomorú és magányos voltam. Sajnos úgy kívánta a helyzet, hogy teljesen egyedül maradtam. Egyedül a problémáimmal, a gondolataimmal. Az osztály kiutált, mert “külföldi vagyok” és otthon se volt épp valami fényes a helyzet. Lázadtam a szüleim döntése mellett, miszerint jó ötlet volt külföldre jönnünk. Mindeközben a stílusom változó volt, nem találtam meg önmagam, és hiába szerettem akár egy bandát vagy egy énekest, egy hónap után már konkrétan untam. Unalmas is volt számomra, hogy mindig minden a szerelemről, a szakításról, drogról és/vagy szexről, a megjátszott depiről, vagy az erőltetett boldogságról szólt. Mindenhol ugyanaz ment, így egy idő után már a zene se segített. Hiányérzetem volt. Úgy éreztem, valami nincs rendjén, hisz én egyáltalán nem ez vagyok. Mindeközben barátnőm mindig mesélt egy-egy bandáról. Meghallgattam pár számot, volt, amelyik BTS volt, de nem értettem semmit. Nem is nagyon érdekelt, csak néha jó volt új dolgokkal elütni az időt, még ha az csak röpke 3 perc is volt.

Valamikor 2016 nyarán - talán június vagy július volt - , amikor valahol valami apróbb cikket láttam a bandáról, és - mivel tudtam, hogy barátnőm biztosan tisztában van ezzel - , megkérdeztem róla. Ezek után kértem, hogy küldje el a kedvenc dalait tőlük, had nézzem meg mit is takar pontosan a “BTS” szó. Küldte is a Butterfly-t,a Run-t,a Save me-t, és akkor volt először, hogy el is olvastam a dalszövegeket. Azonnal megfogtak, legfőképpen a Run és a Save me. Azt kérdeztem magamtól “kik ezek a fiúk, és mit csináltak még?“ Teljesen elvarázsoltak. Imádtam olvasni a dalszövegeket, imádtam halandzsázás közben rázni magam a zenére, imádtam nézni a koreókat. Szinte tüzelt a lábuk alatt a padló vagy a színpad, épp mikor hol voltak. A kisugárzásuk más volt, mint a többi bandának. A megjelenésükkel szinte kitűntek a tömegből. Az egymás iránti szeretetüket nem félnek kimutatni, legyen szó csak egy ölelésről vagy egy dalról, amit valamelyikőjük írt a másiknak*. Nem félnek az életükről írni, a családjukról, a saját érzéseikről. Nem félnek apró gesztusokat tenni az ARMY felé, de legfőképp, nem félnek önmagukat adni. Ha valami balul is sül el, egy másik banda inkább eltusolja, mintha így minden rendben lenne. Ezzel szemben a Bangtan mindig talál egy kiskaput, hogy elmondják, mi nyomja lelküket. Előbb vagy utóbb, de sikerül nekik. A szemem előtt lebeg példának Jungkook berlini live-ja, ahol elmondja, hogy mostanában mi a problémája, de ezzel együtt megosztja azt is, hogy ez ellen hogy küzd. Jól esett látni, ahogy feloldódik, és egy aprócska kövecske lepergett a válláról. Mindez azért, mivel mert őszinte lenni az ARMY-hoz. És igaz erre csak utólag jöttem rá, de pont ez fogott meg bennük. Mások, mint a többi. És büszkén azok.

Mire jött Agust D, mégha nehézkesen is, de a neveket már tudtam arcokhoz kötni, ezzel épp hogy becsúsztatva magam a “még nem világhírességekként ismertem meg őket” csoportba. Mégis a legnagyobb áttörés októberben történt, amikor a WINGS album megjelent. Rá egy hónapra a fiúk által olyan embereket ismertem meg, akik a napokban már a második családomat jelentik. Következő év februárjában mindez folytatódott a You Never Walk Alone albummal, ami csak jobban összeszoktatott engem és a lányokat. Igazán akkor éreztem magam úgy, hogy végre hazaértem. Ezek ellenére a rajongásom mégis akkor változott át igazán szeretetté és hálává, amikor a szüleim bejelentették a válásukat. Teljesen összetörtem, és ha a fiúk nem lennének, nem tudom mi történt volna velem. A dalszövegeik adtak erőt a mindennapokhoz. Az őszinte szavaik, minden, amik ők voltak. A légzéshez, a reggeli felkelésekhez, az evéshez, a tanuláshoz. Mindenben ők segítettek. Ebben az időben a továbbtanulással is vesződtem. Mindenki csak annyit tudott kérdezni “és mi leszel, ha nagy leszel?”, de azt senki sem, hogy esetleg hogy lennék. Az érdeklődésük be is fejeződött a szokásos „kössz, jól vagyok” mondat után. Mégis, a BTS a tudta nélkül, több ezer kilométerről mintha vigasztaltak volna a zenéjükkel, mintha beszéltek volna hozzám úgy, hogy nem is tudnak a létezésemről. Mikor - ha csak gondolatban is - elpanaszoltam nekik épp mi nyomja a szívem, mintha csak válaszoltak volna egy új dallal, albummal, beszéddel, vagy tettel. Mind olyan érzés, mintha csak választ adnának a kérdéseimre, amiket nap, mint nap felteszek magamnak. Úgy éreztem csak azzal, hogy figyelem őket és mindenhol támogatom, amennyire csak erőmből telik, visszaadhatom nekik azt a segítséget, amit ők adtak és adnak a mai napig. De tudom, ez közel sem elég. Ahhoz, hogy mindent megháláljak, amit tesznek, az egész életem kevés lenne. A WINGS TOUR-t is figyelemmel kísértem. Aggódtam értük, mintha csak a fiaim lennének, akiknek először engedtem el a kezét, hogy együtt, mégis egyedül, az én védelmező karjaim nélkül lássanak világot. Mindeközben kétszer is történt a BBMA valamint az AMA is és még sok más, amik miatt az sem érdekelt, ha csak egy órát alszom az éjszaka, és azt is csak kétszer fél órában sikerül. Úgy éreztem ennyivel tartozom nekik, ha már személyesen nem tudom megköszönni, és nem tudom őket magamhoz szorítani. Mindezek után jött ki a Love Yourself album. Ott is minden egyes percet figyeltem. Abból az erőből támogattam őket, amikor nehéz időkön mentek keresztül, amit ők adtak nekem az elmúlt 3 évben, amióta csak ismerem őket.

Sokan bántanak, amiért őket szeretem, de őszintén? A fiúk megmutatták, merjek egyedi lenni és kitűnni a tömegből, így képes vagyok nap, mint nap emelt fővel, mosolyogva végigsétálni az utcán. Megtanítottak szeretni önmagam, bízni bennük, bennem, és az ARMY-ban. Szó szerint egy hatalmas második családot adtak nekem.
És tényleg, ezért soha nem lehetek elég hálás nekik. Hogy mind a heten léteznek, mosolyognak, boldogak. Mert csak az ő létezésük ad okot arra, hogy harcoljak az álmaimért. Egyszer biztosan megváltozik a fontossági sorrendem, ahol már nem lesznek számomra prioritás, de 100%, hogy mindig mosolyogva fogok visszagondolni ezekre a napokra. Hisz egy ilyen hatalmas segítséget nem felejt el az ember, ráadásul annyi gyönyörű emléket adtak nekem… Talán a gyermekemnek is boldogan fogok mesélni róluk. Egy biztos: szerves részei az életemnek. Voltak, vannak, és lesznek is.